A magyar válogatott 1986. június 9-én, a mexikói Leónban 3-0-ás vereséget szenvedett Franciaországtól a világbajnokság C-csoportjának harmadik fordulójában, és rosszabb gólkülönbsége miatt búcsúzott a tornától. Európa-bajnokságon még régebben, 44 éve, 1972. június 17-én, Liege-ben a 2-1-es belgák elleni bronzmeccsen elszenvedett vereség alkalmával szerepelt legutóbb. A következő dátum 2016. június 14. Vagyis a mai nap. 30 év után újra világversenyen Magyarország.
Hogy mi történt 30 év alatt? Megszámlálhatatlanul sok minden. Teszem azt, 1986-ban a szüleim még nem voltak házasok. Kósza gondolat talán már lehettem, de fene tudja. Aztán egybekeltek, 1990 nyarán drága jó édesanyámnak, miközben a szíve alatt hordott, épp nem volt jobb dolga, mint az olaszországi (egyébként a krónikák szerint bűnszar) világbajnokságot nézni, pedig semennyire nem kötötte le a futball. Később, miután egyik pillanatról a másikra focibuzi lettem és felidegesítettem, hogy már megint nem tanulok, hanem azt a kurva focit nézem, hányszor de hányszor felemlegette, hogy igazából az ő hibája, amiért '90-ben a VB-t nézte.
A futballtudatom kialakulása nagyjából az ezredfordulóra tehető. Ugyan rémlik a '98-as VB-döntőből Petit gólja a legvégén, de igazából a holland-belga EB volt az első, amit már követtem. Tátott szájjal csodáltam a hollandokat, portugálokat, olaszokat, a franciákat nem, tudtam, ők nyerték a VB-t, a legerősebbnek meg már csak dacból se szurkoltam, sőt, kispöcs lévén el se akartam ismerni őket (azóta felnőttem és megtanultam, hogy ez csúnya dolog). Az egyetlen szar az egészben az volt, hogy nem tudtam Magyarországnak drukkolni.
Aztán megismerkedtem a klubfocival is, szurkoltam a Dunaferrnek a Hajduk Split majd a Rosenborg ellen, sikítva ugráltam Koplárovics Béla góljánál a Népstadionban, amikor megcsapta a Zalaegerszeg a hatalmas Manchester Unitedet. Igazság szerint akkor jöttem rá, hogy nincs jobb érzés, mint amikor a saját csapatod (mert bár nem vagyok sem egerszegi, sem újvárosi, azok ugyanúgy az én csapataim voltak, mint minden magyaré) sikerének tombolhatsz a lelátón. Szépen lassan megtanultam, hogy a magyarok helye hol van Európa és a világ futballtérképén. Sehol, a futottak még lábjegyzetben. Azért csak felmerült bennem, hogy ha nem is azonnal, de milyen fantasztikus élmény lenne egy világversenyen a magyar válogatottnak szurkolni.
Nekem 2002-ben még új volt, hogy fogadkoztak a válogatott játékosai, hogy namostaztánkijutunk. Elhittem, meg is tettek érte mindent, gondolom. Sőt, már ott álltunk a kapujában 2003 nyarának elején, elvégre egy nyamvadt lettországi meccsre voltunk a pótselejtezőtől. Fel se merült, hogy jön valami Verpakovskis nevű lett pali, és szétkapja a védelmünket. Pedig jött. 3-1 oda, a lettek nem csak pótselejtezni mentek helyettünk, hanem rögtön az EB-re is, ahol még pontot is szereztek a németek ellen. Rácsodálkozott a világ, hogy kik ezek, aztán négyzetre emelték a döbbenetet a görögök azzal, hogy hazavitték az aranyat. Ekkorra már bőségesen tisztában voltam a klub- és a válogatott focival is, tudtam, hogy melyik csapat, válogatott mennyire erős, mit lehet tőle várni. A 2004-es EB-n aztán megtanultam, hogy a futballban történnek csodák. Kár, hogy mindig másokkal, sose velünk.
A mai napon ő lesz az EB-k történetének legidősebb pályára lépő játékosa evör. Tényleg király vagy, Gabi!
Sikerült közben felvillanyozni, Lothar Matthaus lett a szövetségi kapitány, aki még véletlenül se akárki, gyorsan meg is csaptuk a németeket az '54-es VB-döntő 50 éves évfordulóján Kaiserslauternben (jobb lett volna, ha fordítva történik), majd legyaktuk az osztrákokat is Grazban. Barátságos meccsen, természetesen. Nagyon sokra mentünk vele, az első selejtezőnkön úgy 10 percig volt esélyünk Zágrábban, majd Husztit kiállították, a horvátok meg feltörölték velünk a pályát. Megette a fene az egészet, már megint.
2006-ban aztán elértük a mélypontot. Sokadjára, teszem hozzá, a magyar futball újkori megaláztatásainak csak az egyik állomása volt Málta, ahol a pékek, postások és banki alkalmazottak ellen kaptunk ki 2-1-re. Nekem ez az első volt, nálam érettebbeknek nyilván a '97-es, jugoszlávok elleni, hazai 1-7 is beleégett az emlékezetébe. EB-kijutásról szó sem volt (még jó, Máltán kikapni....), kezdtem úgy érezni, hogy itt aztán soha nem lesz futball.
Erwin Koeman kapitányi kinevezésétől se reméltem sokkal többet, talán annyit, hogy olyan selejtezősorozat következik, ami közben senki nem a térdét csapkodva, könnyeit törölgetve, sikítva röhög, ha meghallja, hogy Magyarország. Ez mondjuk be is jött, tisztességgel, bár mindenféle reális esély nélkül letudtuk a dolgot. És pörgött tovább a mókuskerék, szép sorminta volt: egy magyar edző, egy külföldi, egy magyar, egy külföldi. A hazai szakma krémje kurvára megnyugodott, miután egy a messziről jött ember is bukott, mondván az se jobb a magyarnál, így nem kell a külföldi, csak a baj van vele. Itt már azért kezdett gyanús lenni a "mindenki hülye, csak ők maguk helikopterek"-elv.
Egervári Sándor volt a kapitány már, amikor (megint) a svédeket fogadtuk selejtezőn. Azokat a svédeket, akiknek a specialitásukká vált, hogy az utolsó pillanatban megszopassanak minket. Ibra lőtte már ki a rövid felsőt, aztán pattant már be tökeiről labda a kapuba, nyilván mindegyik a 93. percben. Kurvára elegem volt belőlük, hiszen nem létezik, hogy egyszer ne jöhessen ki nekünk a lépés. Épp az én szülinapi bulim volt, Balatonnál, nyaralóban, sajnos kikötötték a lányok, hogy nincs meccsnézés. Na persze. Tomekkel, legjobb barátommal inkább ellógtam a saját szülinapomról - feldühítve ezzel egy volt barátnőmet -, hogy legalább a végét lássuk. Megérte, a végén jött most Rudolf jött, nem Ibra, 2-1 ide. Olyan rohadtul elegem volt már a svédekből, hogy hiába nem kaptam szexet este, még így is megérte.
"A labda bekerül a kapuba, ezt gólnak hívják."
Ahogy egyre többet kezdtem olvasni a futballról, taktikáról, történetéről, egyre inkább kezdett körvonalazódni, hogy itthon mennyire szar irányba mennek a dolgok. Félreértés ne essék, nem tudok én mindent, sőt, csak a felszínt kapargálom; de legalább már a kapirgálásig eljutottam. Lépésről lépésre, meccsről meccsre jutottam el a huszonnyolcadik mostkijutunktól az ebbőlbizonybajlesz-ig. És lett is.Mert meg kellett élni, hogy előbb Bukarestben, majd Amszterdamban alázzák meg, döngölik földbe a magyar focit. Épp a napokban néztem újra Szalai nyócegy utáni sajtótájékoztatóját. Ó, te jó ég, hogy mennyire igaza volt.
Égszakadás, földindulás, külföldi edző, sztáredző, itthon mindenki idióta, ez így nem mehet tovább. Sajtótájékoztatót tart az MLSZ, ahol bejelentik az új kapitányt. Nézem élőben, hogy megjelenik Pintér Attila. Na ne. Szopattok, mert ez nem történhet meg.
Predesztináció. Ez volt az első, ami eszembe jutott mind az északírek elleni beszerencsétlenkedett öngól, mind Pintér azonnali kivágása után. Annyira tuti volt, hogy ez lesz, mi a redvás francért kellett egyáltalán megpróbálni?! Még a közben 24 csapatosra emelt EB-t is sikerült bebukni. Legalábbis akkor ezt gondoltam. De jött Dárdai Pali, aki csodát tett. Illetve dehogy tett csodát. Csak fogta magát, és megmutatta, hogy milyen az, amikor egy hozzáértő szakember készít fel egy csapatot, és nem mindenféle kontárok beszélnek marhaságot a pro-licencüket lobogtatva. Hogy a labda gömbölyű, meg egy meccsen bármi megtörténhet. Ja, a sajtburgerben meg sajt van.
Pali más volt. Pali azt mondta, hogy pontért megyünk Bukarestbe, ponttal jöttünk haza. Győzelmet kikínlódni mengyünk Feröerre, kikínlódtuk a győzelmet. Nem adhatunk esélyt a görögöknek a felzárkózásra, nem is nyertek. Győzni mengyünk Finnországba, hát persze, hogy győztünk. Közben Dárdai vezetőedző lett Berlinben, a németek pedig nem engedték a mellékállást. Fáj, de érthető. Storck vette át a helyét, és elkezdődött az őszi végjáték, az igazi érzelmi hullámvasutazás.
Jöttek a románok a Groupamába, én meg, ahogy az összes hazai selejtezőn addig, most nagyon kint akartam lenni. Másfél évvel korábban - szofisztikáltan fogalmazva - a sors elvett tőlem egy magyar-románt a zárt kapus meccs formájában. Most meg nem tölt be az MLSZ oldala. Egy teljes napot frissítgettem azt a rohadt oldalt, de semmi. Tomeknak panaszolom, hogy megint nem tudok kimenni a magyar-románra, erre ő - Párizsból - bejelenti, hogy neki betöltött és van még jegy. Phuuuu, akkor azonnal vegyél, majd utalok.
Valakit jobban megérint, valakit kevésbé, embere válogatja, de van valami leírhatatlanul gyönyörű abban, amikor tényleg 20 ezer torokból szól a magyar himnusz, és 20 ezer torokból 90 percen át a Ria, Ria, Hungária. Nem tudom elmagyarázni, ezt át kell élni. A hab a tortán egy győzelem lett volna, nem jött össze, de az élmény örök. Hogy aztán ebből az euforikus állapotból lemenjünk a mélybe. Hiszen hiába adta vissza a sors Guzmicsnak a román meccs után pár nappal Belfastban, amit két évvel korábban elvett tőle a bukaresti második percben, az a kurva Lafferty pont ott ácsorgott, ahova jött a lövés utáni kipattanó. 1-1, nyilván a 93. percben. Már akkor is gyanítottuk, később vált biztossá, hogy az észak-írországi győzelem egyenes ági kijutást ért volna. Nagyjából fél percre voltunk az EB-től.
Veszve persze semmi nem volt, beindult a matek, hogyan tudunk pótselejtező nélkül kijutni. Az alap az volt, hogy megcsapjuk hazai pályán Feröert. De nem volt ez sem olyan magától értetődő, hiszen a félidőben az amatőr feröeriek 1-0-ra vezettek. "Gyula, ha ezt nem fordítjuk meg, akkor én _soha_többet_nem_jövök." - mondtam a szünetben Gyulának. Megfordítottuk, mert ha Böde jön, akkor jön. A harmadik hely és a pótselejtező biztos, nézhetjük a többi meccset. Az ukránok nem nyertek otthon a spanyolok ellen, egyelten eredmény kellett ahhoz, hogy az álmunk valóra váljon: vagy a lettek ne kapjanak ki otthon a kazahoktól, vagy a törökök ne csapják meg otthon Izlandot. Mentem át Gyulához nézni a törököket és reményeink szerint ünnepelni. Folyt a meccs, a lettek szarok, kapnak egy gólt, vezetnek a kazahok. Nem baj, a törökök nem jók, nem fognak nyerni. Török kiállítás a 80. percben. Meglesz. Ez meglesz, meg kell lennie. Jön a 89. perc és jön az a kibaszott Selcuk Inan és betekeri azt a kurva szabadrúgást a kapuba. 1-0, a törökök az EB-re, mi meg a pótselejtezőre megyünk.
Akkor nem gondoltam volna, de átértékelve az eseményeket már nyugodtan mondom: Allah áldjon, Selcuk Inan! Ezer köszönet azért a gólért, hiszen megkaptam életem legnagyobb élményét a norvégok elleni pótselejtező visszavágóján. Sose felejtem, ahogy az orrunk előtt elvégzett szöglet után bepattog a labda a norvég kapuba, ugrálunk, ölelgetjük egymást és teli torokból ordítom Gyulának, hogy megyünk Franciaországba. Vasárnap volt a meccs, szerdán már volt hangom. Nagyjából.
A 2014-es VB ideje alatt sokszor morfondíroztunk a közös meccsnézések alkalmával, hogy de jó lenne egyszer a mieinknek szurkolni. Azon, hogy mi lenne itt akkor. Milyen élmény lenne mindenkinek, aki szereti, és rácsodálkozhatna a futball egyesítő erejére az is, aki kevésbé. Az egyszer elérkezett. Ma délután felhúzom a mezem, kimegyek valami szabadtéri helyre, és csak élvezni fogom, hogy az egyszer tényleg megtörténik. Aztán másnap összepakolok, hazamegyek, és hajnalban útnak indulunk Marseille felé. Azt hiszem, az éjjel tényleg soha nem fog véget érni, az utazás pedig elindult. Csak erre vártunk.